Gyönyörű nyári nap volt. Eliot és Westly azon dolgoztak, hogy hogyan bukkanhatnának rá a kiválasztottakra. Mivel szombaton mindketten pihenni akartak, Westly a könyvtárba ment, Eliot pedig elhatározta, hogy sétál egyet. Miközben elindult az úttesten, elkalandoztak a gondolatai, és nem vette észre, hogy félúton pirosra váltatott a lámpa. Az egyik sarokról kiforduló autó vezetője nem látta őt és majdnem elgázolta. Ám mielőtt az autó elcsapta volna egy gyönyörű feketehajú lány tűnt fel a semmiből, félrelökte, és épp hogy ő is el tudott ugrani, mert a sofőr hajtott is tovább. Mikor Eliot magához tért a döbbenettől, és meglátta a földön heverő lányt, megszólalt:

-         Jól vagy? – kérdezte.

-         Igen – mondta a lány, és már készült felállni, amikor…

-         Aúú!- kiáltotta

-          Jól vagy?  - kérdezte ismét Elitot – Úgy látom kiment a bokád.

-         Semmi bajom – Mondta a lány, és újra megpróbált lábra állni.

-         Kérlek had, segítsek. – Mondta Eliot, és átemelte a lány kezét a válla fölött. – Legalább támaszkodj rám.

-         Rendben! Köszönöm!- Mondta, és elindultak.

Eliot elvitte őt a Vadmacs Kávézóba.

-         Én itt dolgozom. – Mondta a srác, miközben betámogatta a lányt az iroda mögötti szobába.

A helyiségben nem volt más, csak egy ágy egy poros asztal, egy szék, és egy régi szekrény. Az ablakon át beszűrődő lemenő nap fénye vörösessárga árnyalatúra festett mindent. A lány leült az ágyra, miközben a fiú elővett egy hosszú fáslit az egyik fiókból, ezután leült a székre és ölébe vette a lány lábát.

-         Engem Eliotnak hívnak – Mondta, és közben elkezdte befáslizni a sérült végtagot.

-         Én Lyen vagyok.

-         Még meg sem tudtam köszönni, hogy megmentetted a életemet.

-         Ugyan már! Semmiség volt! – Mondta kissé pironkodva Lyen.

Miközben Eliot ellátta a lány bokáját, egy furcsa mancs alakú foltot vélt felfedezni rajta. Ekkor döbbent rá, hogy Lyen a kiválasztottak tagja. Eliot addig maradt a szobában, amíg a lány el nem aludt. Legalábbis azt hitte. Mikor Westly megjött és benézett a szobába, igencsak meglepődött.

-         Bocsánat – Mondta, de a szeme tovább időzött a lányon. – Én Eliotot keresem. Nem tudod, hogy hol van?

-         Nem – Mondta ásítást színlelve Lyen, és feljebb húzta a takarót, így láthatóvá vált a bokája.

-         A … a… Jel! – Dadogta, és a lány bokájára mutatott. – A  vadmacskák jele! Te kiválasztott vagy!

-         Hogy én kiválasztott? – Kérdezte érdeklődve a lány.

-         Igen! – Válaszolta határozottan Westly.

-         Ez a Tied! – Mondta, majd odadobott valamit a lánynak, amit akkor vett elő az egyik fiókból. – Ez egy varázsmedál, ezzel át tudsz változni. Azon kevesek egyike vagy, akiknek az a feladatuk, hogy megvédjék a földet, az űrlényektől. Neked megadatik egy különleges képesség, amely végig a testedben nyugodott, e medál hatására felszínre fog törni, és előhozza a rejtett erőket, melyek segítenek a harcban.

Mikor ezt kimondta, csend ült a szobára, csak a kintről beszűrődő zajokat lehetett hallani. A nap lebukott a horizont alá, és már csak a Hold fényét lehetett látni. Végül Westly törte meg a csendet.

-         Most megyek. Aludj jól. – Köszönt el a lánytól, és becsukta maga mögött az ajtót.

Mikor Lyen látta, hogy tiszta a levegő, érzete, hogy ideje megpattannia erről a helyről. „Én nem vagyok hős, még hogy a föld megmentése Bolondokházába kerültem, bolondok ezek itt mind.” Gondolta. Fogta magát felöltözött, kilopakodott, majd köddé vált az éjszakában. Mikor reggel Eliot bement megnézni, hogy van, nagy meglepetés fogadta, ugyanis Lyen nem volt sehol. Westly is elindult, hogy lássa a lány, miként vélekedik arról, amit az este mondott neki, de Ő is szomorúan tapasztalta, hogy Elioton kívül senki sincs a szobában. Körülnézett, majd ezt mondta:

Elvitte a varázsmedált – mondta, és vágyakozva az ajtóra nézett- Érzem, hogy majd visszajön, ha már megbékélt a gondolatttal

Folytatás következik!